Csakhogy idővel elkényelmesedünk. Már nem kell dolgozni azért (gondoljuk lustán, meggondolatlanul), aki ott hortyog mellettünk minden éjszaka, és aki valószínűleg, akárcsak mi, kevésbé lelkes, odaadó és rajongó, mint a megismerkedésünk utáni időkben. 

Mert megbocsátani is egyre nehezebben tudunk. Gyűjtjük a sérelmeket, pedig még magunknak is azt hazudjuk, hogy rég túl vagyunk a gondon. És akkor jön egy nehéz időszak, egy újabb csörte, és gyilkos, szapuló szavak kíséretében borítjuk szerencsétlen párunk fejére (bár tudjuk, hogy nem szabadna) az elmúlt évek szennyesét.

Az elkeseredés, a sértettség miatt sokan mániákusan ismételgetik a „bezzeg én” kezdetű típussírámot. Ami a saját erények felsorolása után, rendszerint úgy folytatódik: „De te csak kihasználsz. Mert én csak adok, adok és adok, és semmit se kapok cserébe.”

Magunk se gondoljuk egészen komolyan. Hiszen ritka, hogy valaki végleg beleragad egy kapcsolatba, ahol csak gyötrődik. Igaz, vannak (sokan, és főként nők), akik mint egy régi, kényelmesre taposott cipőhöz, úgy ragaszkodnak a már bevált mártírszerephez, amely igen hatásos, ha érzelmi zsarolással próbálkozik az illető. Mások egyéb  előnyök (legyen az pénz, elodázott egyedüllét vagy egyéb kényelmi szempont) maradnak a „pokolban”. Esetleg azért, mert nem is olyan zsörnyű, kilátástalan a helyzet, mint amilyennek rossz, elkeseredett pillanataikban látják, vagy panaszaikban emleetik. (Vagy semmivel sem szörnyűbb, kilátástalanabb - hú, de nehéz ezt beismerni -, mint a kapcsolat elején volt.)

Sok asszony érzi úgy, hogy igazságtalanul sok feladat hárul rá otthon. Áldozatnak érzi magát, mert míg mondjuk ő hétvégén mos, főz, vasal, az ura kedvére pihenget. Ezek közül a nők közül csak kevesen ismerik be: látni kellett volna a kezdet kezdetén, hogy anyuka körülrajongott fiacskája sosem fog elmosogatni, porszívót csak a reklámokban látott, és a szemetest akkor is békésen kerülgeti, ha elviselhetetlen a bűz. Persze trehánysága ellenére még lehet őt választani, csak akkor értelmetlen évtizedeken át szapulni azért a tulajdonságért, ami fölött nagyvonalúságunk idején szemet hunytunk!

Kimondva és kimondatlanul létrejönnek a szabályok, amelyek szerint játszani tudunk. Megalkudnak a felek, ki mit tud adni, ki miben enged. Persze sokszor nem őszinték egymással (még gyakrabban önmagukkal) a felek, és hogy működhessenek a dolgok, csálé viszonylatok alakulnak ki. De mielőtt a másik alávaló gonosztevőnek ítéltetik, érdemes elgondolkodni a „szerencsétlen, kihasznált" félnek, mi vezetett oda, hogy valaki más uralhatja az életét?