- Fél éve voltunk együtt, lángolt a szerelmem – kezdi Ancsa. - Nem találtam gyanúsnak, hogy mindig nálam találkozunk, hiszen nekem volt lakásom. Egyik szombat reggel ébredés után közölte, hogy mennie kell. Kérdeztem: hova, merre? Menjünk kirándulni, teniszezni? Ma van az esküvőm, jött a válasz… Utána még hívogatott, de – érthető módon – a nevére sem akarok emlékezni.

Azt mondják, egy szakítás utáni „gyógyulásnak” három szakasza van. Az elsőben meg akarunk halni. A következőben vissza akarjuk szerezni a gaz pasit. És elhisszük, és bízunk benne, hogy sikerülni fog. Van, amikor sikerül is… A harmadik stádiumban aztán elkezdünk tisztán látni, megkérdőjelezni, hogy miért is kellett. Az utolsó utáni szakaszban már a nevére is csak hosszasabb gondolkodás után emlékszünk.

Idáig persze nem egyszerű eljutni. És sok függ a szakítás körülményeitől, illetve módjától is. Hogy mennyire fájdalmas, mennyire bántó és megalázó. És természetesen függ attól is, hogy melyik fél számára az. Szakítani, a végső szót kimondani is sokféleképpen lehet. Őszintén, látványosan, színpadiasan, empatikusan, stb.

Nincs nő, aki nem hallotta volna már "a legyünk csak barátok" vagy a "te túl jó vagy hozzám" kezdetű közhelyes frázisokat. Amelyek unalmasságuk ellenére is fájdalmasak, keserűen bántanak. És csillapítják a haragot, amely eredetileg is a céljuk volt. Vannak persze olyan esetek, ahol megáll a gondolkodás, időt kér az értelem.

- Egyik barátnőmmel szakított nemrég a német pasija, elég bunkó módon – meséli Betti. – Már több mint egy éve voltak együtt, általában a barátnőm utazott ki Hamburgba, ha a munkabeosztása megengedte. Legutolsó alkalommal, amikor kiment, összevesztek valamin, a pasi pedig felszólította: most azonnal húzzon el. Ez este történt, ugyebár egy külföldi nagyvárosban. Ott állt az utcán a csomagjaival. A szakítós pasi 5 hétig semmi jelet nem adott magáról. Most írt valamelyik nap, hogy bocsánatot kér, és még mindig szereti a barátnőmet…

Vajon van szép, kíméletes szakítás? Nincs. Olyan, amelyre szívesen, viccesen emlékszünk? Nyilván olyan sincs. Valaminek a vége mindenképp fájdalommal jár, valakinek - jobb esetben valaminek - az elvesztésével. Egy helyzet elmúlásával, egy állapot feladásával. S ilyenekről nehéz lemondanunk.

- Majdnem egy éve voltunk már együtt. Éppen összeköltözés közben – mondja Bori. – Éreztem, hogy vannak gondok. Sejtettem is, hogy ki miatt. Én állandóan dolgoztam, a pasi alig. És volt egy „jóbarátnője” aki szintén álló nap unatkozott. Összemelegedtek. Csak nekem felejtettek el szólni. Hosszú hétvégére készültem, hogy végre, véglegesen átcuccoljak. De már másnak a fogkeféjét találtam ott. A legszebb az egészben, hogy még akkor is tagadták. Sőt, a pasim állította: nem tud dönteni…

Ez – sok nő szerint – kifejezetten férfi tulajdonság. Megvárják, amíg a nő lép, és kiszáll a kapcsolatból. Nem szívesen vállalják a konfrontációt. A másik véglet: egyszer csak lelépnek. Pár kurta szó – kalap, kabát. Talán még maguknál is jobban utálják látni szenvedő partnerüket.

Mindenesetre soha nem mondják ki őszintén, hogy elegük van a nőből, hogy nem akarnak többé találkozni vele. Inkább körülírják a dolgot. "Le kellene ülnünk beszélgetni egy kicsit, a következő hetekben nagyon elfoglalt leszek, azt hiszem, nem tudunk találkozni, egy kis szabadságra van szükségem, biztos vagyok benne, hogy időnként szeretnéd, ha nem lennék melletted és próbálkozhatnál más férfiaknál is… Túlságosan jó vagy hozzám, sok fájdalmat okozok neked, és nem tudom elviselni, ha szenvedni látlak... Te is észrevetted, hogy az utóbbi időben mennyit veszekszünk?"

- Már magam sem értem, hol rontottam el. Egyáltalán én rontottam el? - idézi Éva. – Az autójában ültünk, és tudtam, hogy nagy baj van. A félelemtől az ujjaim szinte jéggé dermedtek, nagyokat nyeltem, próbáltam visszatartani magamban az egyre inkább kitörni készülő zokogást. Halkan az mondta, hogy szeret, de már nem úgy, mint régen. És hogy elhagy engem. Elsötétedett körülöttem a világ, úgy éreztem, megfulladok. Taknyos gyerekként bőgni kezdtem, mit foglalkoztam én női büszkeséggel, az önbecsülésemmel… csak a választ akartam tudni… – Miért? Miért? Miért? Valami rosszat csináltam? Velem van valami baj? Egy másik nő? Mit utóbb kiderült, igen.

Sok nő abban hisz, hogy időt és lehetőséget kell adni a „kibeszélésre”. A helyzet, a problémák és a fájó pontok tisztázására. Ez persze nem változtat az eredeti célon – a kapcsolat befejezésén – csupán a szálkák és csontvázak eltakarításában segít. És abban, hogy a következő kapcsolatba minél kevesebb bizalmatlanságot, terhet, keserűséget és bosszúvágyat hurcoljunk át.

- A leghosszabb szakításom öt és fél óra volt – emlékszik Panna. – Gondoltam, beszéljük meg... Erre szerintem, pláne bizonyos kor felett, szükség van. Nos, ő élt is a lehetőséggel. Öt és fél óra… Rendesen kibeszéltük a dolgot.

Szakítások, stílusok A ravasz - Döntöttem: elutazom. Kilépek az életedből. Nem te tehetsz róla. Hidd el, én többet szenvedek, mert egyedül csak magamat okolhatom. Hetek, hónapok óta küzdök, hogy ne veszítsem el a józanságomat. Mert nem akarok szerelmes lenni! Nagyon szeretlek, ám éppen ez az, amit nem bírok elviselni! Édesem, nem akarok fájdalmat okozni, sőt inkább szeretnélek megkímélni minden rossztól, amit én hozhatok a nyakadra. Hidd el, azért megyek el, mert szeretlek. Bocsáss meg, és felejts el. Nem érdemellek meg téged. Az őszinte - Nem törődsz semmivel. Elég a jellemtelenségeidből, huszonnégy órát adok, hogy elvidd az összes holmidat a lakásomból, amit már-már a saját tulajdonodnak érzel. Nem bírom tovább elviselni, hogy nyitva hagyod a vécéajtót, és csuromvizes utánad az összes törülköző. Eleinte még volt hozzám néhány kedves szavad. Az utóbbi időben viszont már csak azért maradtál itt, hogy fedél legyen a fejed felett, s hogy teletömd a bendőd. Remélem, értesz! Helló. A világos - Elmegyek. Tudom, köztünk látszólag minden rendben van, mégsem jó ez így. Mert soha nem tudnálak annyira szeretni, amennyire kellene. Éjszakánként többször végiggondoltam már az életemet, tisztában vagyok az értékeimmel... Önző vagy, az a te bajod! Nem becsülsz engem, pedig megérdemelném. Hát ezért fejezzük be! Az elfoglalt - Hidd el, nagyon jól éreztem magam akkor, életem egyik legszebb éjszakája volt. Valamelyik nap együtt ebédelhetnénk. Persze, nem mostanában, hisz meghalni sincs időm. Az igénytelen - Lehet, hogy meglep, mégis igaz, lefeküdtem a legjobb barátoddal. Nem én kezdeményeztem, de ha már megtörtént, nem bánom. Gondolom, ezek után nem akarsz látni, ezért én szakítok, mielőtt te rúgnál ki. Már összeszedtem a holmimat, mindent elvittem a lakásodból, ami az enyém. A sejtelmes - Különös dolgokat álmodtam rólad és rólam. Hogy megfejtsem az éjszaka képeit, elővettem egyik leveledet, és három órán keresztül csak rád koncentráltam. Már minden világos. Ráébredtem, hogy mi két külön világban élünk: hiábavaló minden áldozatom, te úgysem értesz meg. Neked a kétszer kettő mindig négy, s amire nincsen képlet, arra nem is keresel megoldást